A nagymamám egy igazán erős, fáradhatatlan, energiabomba
volt mindig. Tipikusan az az ember, aki a család minden tagjával minden
körülmények közt szót ért, és mindig van valami tökéletesen célba találó
mondata, amivel helyre billenti a lelki bizonytalanságokat, egy praktikája
amitől elmúlik minden fájdalom, ... úgy egyébként meg az a semmihez nem fogható
süti illat ami csak nála volt érezhető :)
Mindig meg lehetett vele beszélni minden lelki, szerelmi,
egészségügyi dilemmát.
Emellett minden tip-top körülötte, profi szakács,
cukrász, az igazi szerető otthon megteremtője :)
Gyerekkorom nyarainak 1-2-3 hetét mindig Vele töltöttem,
a kis jászsági kertesházban. A település utolsó utcájában, ahonnan a folytatás
a határ és az erdő...
Gondoztuk az állatokat, leszedtük a zöldségeket,
gyümölcsöket, levágtuk a csirkét amiből aztán a fincsi ebéd készült. Majd a
konyhában kitettük a nyújtó deszkát, és nekiálltunk tésztát gyúrni,
csigatésztát, cérnametéltet, csusza tésztát csinálni. Nagy kedvencem azóta is a
túrós csusza és a krumplis-, ill. Szilvalekváros derelye... mindig ezzel várt
:)
Itt jegyzem meg, hogy ez a technika, mozdulatsor a
családban csak belém rögződött annyira, hogy bármikor tésztát gyúrok-vágok, Anyu
is és a testvérei is tátott szájjal nézik hogy mintha Mamát látnák évtizedekkel
ezelőtt :)
Délután odafészkeltünk az ajtó közelébe a fényhez és jött
a hímzés. (Mama sokáig a hímzőiparban dolgozott, és később ezt otthon is
csinálta- míg az izületei engedték.)
Közben a sparhelten rotyogott a pörkölt, leves, forrt a
teavíz, sült a sütemény, a szobában pedig a búboskemence ontotta a meleget...
Azt hiszem, mondhatom, hogy mindigis különleges és nagyon
szoros kötelék volt közöttünk :) ezt a családban mindenki így látja a mai
napig.
Mikor senki nem tudta hogy lombikozunk, vagy
babát/babákat várunk, ő kivétel volt. Mindig falazott nekünk, míg nem akartuk a
tágabb családban nagy dobra verni a dolgot ...az elmúlt 30 évben mindenben
szövetségesek voltunk :)
Az utóbbi időben persze a kor előrehaladtával Mamácskám
is kissé lassabb lett, a gyógyszereinek száma megszaporodott. 3 hónapja egy
reggel úgy ébredt, hogy kicsit szédelgősen érezte magát, és ekkor indult a
hanyatlás.
Kezdetben csak gyengeség, majd egyre inkább fogyni
kezdett. A gyógyszereit nem lehetett olyan ütemben átállítani, ahogyan az
állapota ingadozása indokolta volna.
Egyre több zavart perc, majd óra követte egymást. Már
volt, hogy nem ismerte meg a körülötte lévőket...
Persze a mi családunk amolyan „kiszolgáltatottság-ellenes”,
így ahogy anno Apunál is, ez esetben is otthon ápolta Mamát az egész család.
Igazán érdekes dolgok is történtek, amiket sosem felejtek
el...
Mama volt most is az egyetlen, aki tudott a Picikről.
Már-már szertartássá vált, hogy minden orvosi jelenésünk után hívtam Anyut,
majd azonnal Mamát, hogy beszámoljak neki a dédunokáiról.
Meg is tartotta a titkot, senkinek nem mondta, csak
magában örült velünk :)
Kb 2 hónapja, ahogy romlott az állapota, felhívtam és
megmondtam neki, hogy „feloldozom” a titoktartás alól, és elmesélem Anyu
testvéreinek is, hogy babákat várunk és hol tartunk már! Egyszerűen azt
éreztem, tehermentesítenem kell egy ekkora titok megtartása alól. Hiába voltak
addig is zavart idők, sosem szólta el magát!
Persze egyébként is sajnáltam már kezdetektől pl.
Keresztanyut (Anyu nővére), hogy nem osztjuk meg velük az örömünket, de a régi
beidegződés visszatartott. Ahol ők laknak, hatalmas a család és nem akartam h
bárki megtudja, hiszen anno is, mikor elmonduk, utána jött a baj :( ...nyilván
nincs összefüggés aközt ami történt és hogy elmondtuk a körülöttünk lévőknek,
de talán a múlt annyira biztonsági játékossá tett minket, hogy már csak akkor
merjük világgá kürtölni a jó hírt, ha a kezünkben vannak a Pici Fiaink
egészségesen :)
Most emiatt nem tudják a barátaink sem... majd a szülé
után Lacom beindítja a „riadó-láncot” :)
Aztán Anyu és Keresztanyu Mamánál egyszerre voltak
otthon, és Keresztanyu mesélte, hogy azt álmodta előző éjjel, hogy két iker
kisfiút tologat a babakocsiban náluk a Fő utcán a park mellett :) Mikor reggel
felébredt, elmesélte Keresztapunak, hogy mit álmodott, aki azonnal rávágta,
hogy hívjon fel engem és mesélje el nekem az álmát :)
Ez is hatalmas intő jel volt, hogy el kell mondani nekik!
Persze öröm sírás fogadta a hírt, mert felhívtam
Keresztanyut és azonnal ennek az álmonak az elmesélésével kezte a
beszélgetést... én pedig csak annyit kellett hogy mondjak, hogy nevezetesen
valóban mindketten kisfiúk, november második felében érkeznek és Tóbiásnak,
Jónásnak hívják őket. Nem tudom milyen évszakban tologatta azt a babakocsit
álmában a Fő utcán, de december-január magasságában ez valóság lehet :)
...azóta Keresztapu festett otthon és parancsba adta,
hogy az általa kijelölt falra senki nem tehet semmit, mert az az ikrek fotóinak
a helye :)
(Ővelük is mindig szoros volt a kapcsolat... valahol a
gyereküket „pótoltam” az iskolai szünetekben. 3 éves korom körül veszítették el
Potter-szindróma miatt a gyereküket, és utána nem lehetett többé...)
Mamácskám nagyon Drága volt, mert amint ezt elmeséltem
Neki és értesítettem a legszűkebb családot a Kisfiaink érkezéséről, másnaptól mindannyiuknak
csak erről mesélt :)
Mikor a gyerekeit nem ismerte meg, vagy összekeverte a
testvérei fiatalkori valójával, rólam és a Kisfiainkról olyan tisztán beszélt,
hogy szinte nem hittük el, hogy velünk kapcsolatban ennyire tiszta az elméje.
Sokszor minket keresett, Tóbival és Jónival beszélt álmaiban, majd egész nap
Róluk áradozott a körülötte lévőknek.
Hetente minimum egyszer kikövetelte, hogy hívjanak fel,
mert hallani akarja a hangomat... Mindig mondták, hogy akkora erőt ad Mamának
mikor beszélünk, hogy semmi másból nem merít ekkora energiát. Előtte már
transzban van, hogy mikor hívnak már, utána pedig feltöltődve pörög, mint
akinek semmi baja.
Az elmúlt 1-2 hétben annyiszor beszéltünk, és mikor
rosszul volt is, mindig megjegyezte, hogy ő várja a Fiúkat és ha tudnám, milyen
gyönyörűek...
A legutolsó beszélgetésünkkor azt mondta, hogy nagyon
várja Őket, csak olyan lassan jönnek, Ő meg olyan erőtlen... ekkor már kb
egy-másfél hónapja nem evett, nem ivott...
Sajnos Apu és Laci Anyukájának betegségét látva és „végig
asszisztálva” láttuk, hogy nagyon hamar ...eljön Mamánál is az elkerülhetetlen.
2012 október 19-én pénteken végül elment! Békésen,
nyugodtan, gondtalanul, a szerettei körében.
A temetésre sajnos nem mehetek, Lintner Tanár Úrral ezt
beszéltük meg. Már túl rizikósnak találja a hosszú oda-vissza utat, a fentlétet
és a lelki megterhelést. Annyit kért, hogy akármilyen nehéz is, próbáljak meg
érzelmileg néhány hónapig közömbös maradni – már amennyire ez lehetséges.
Azt beszéltük meg, hogy a szülés után majd mihamarabb
leutazunk és meglátogatjuk Mamát a fiúkkal...