Sok cikket olvasok mostanában a vetélés, koraszülés, baba elvesztése kapcsán. Az utóbbi pár napban talán sokkal inkább arról, hogy mennyi idő után lehet ismét belekezdeni egy újabb lombikba, illetve hogy mit tehetünk, hogy ennél is stabilabb legyen egy következő terhesség (gyógynövények,...stb). De olyan szkeptikus vagyok! Mikor olvasok is valami gyógynövény "csodaszerről", akkor hirtelen látom benne a segítséget, de 5 perccel később lebeszélem magam róla, mert nem hiszek benne, hogy egy kapszula, tea vagy granulátum segít abban, hogy Laci spermaszáma ugrásszerűen megnövekedjen, vagy az én hormonszintem még jobb legyen, és ezáltal a lombikra se legyen szükségünk... Egyszerűen annyira stabil volt ez a terhesség orvosilag is és lelkileg is, hogy nem gondolom hogy "bennünk van a hiba"! És hiszem, hogy ismét sikerülni fog!
A dilemma még mindig bennem van, hogy hogyan kéne belefogni újra! Egy vagy a szokásos kettő embrió beültetésével! Egyik este mondtam is Lacinak, hogy azért lenne nagyon nagyon jó megoldás, ha spontán sikerülne teherbe esnem ezúttal, mert ettől a döntéstől megszabadulnánk! Nem nekünk kellene eldönteni, hogy 1 vagy 2 babával próbáljuk meg a beültetést, mert a természet eldöntené helyettünk, hogy egy vagy két baba foganna meg spontán úton! Bennem van a félelem, hogy egy újabb lombiknál ha 1 embriót kapunk vissza, akkor vajon megtapad-e, és terhesség lesz-e belőle! De ha a kettőt választjuk, amivel dupla esélyünk van, akkor jót teszek-e! Ha megint mindkettő megtapad, és ikrek lesznek, akkor minden rendben lesz-e? Két babával végig tudom-e csinálni a terhességet és tudok-e 37-40 hétre két egészséges babát szülni? És mit fog szólni a nőgyógyászom hozzá, ha ismét ikrek lesznek? nem akarom őt sem "kijátszani"! Tudom, hogy annak örülne, ha egyesével szülnék, nem pedig ikreket! És kerek perec megmondta hogy egyszerre egy babával próbálkozzunk!
Ugyanakkor előttem van az is, hogy nem lehet ezt a végtelenségig csinálni. És ha csak "próbálkozunk" sikertelenül, akkor utána nem lesz miből finanszíroznunk a lombikokat! Egyszerre szeretnék mihamarabb ismét terhes lenni, közben okos, hogy nehogy az anyagiak álljanak az utunkba, mindemellett korrekt a nőgyógyászommal is, hiszen szükségem van rá ahhoz hogy végig tudjuk csinálni a következő 9 hónapot és megszülni a babá(i)nkat!!
Mikor kiderült, hogy három babánk van, akkor a nőgyógyászom és a lombikos dokim közt nem volt egyetértés.
A lombikos orvos támogatta azt hogy tartsuk meg a terhességet így ahogy van, és ne redukáljuk a babák számát 2re! Ezt mi nagyon szívesen hallottuk, mert ezt éreztük helyesnek mi is!
Eközben a nőgyógyászom azt mondta, hogy inkább redukáljuk, és vegyük el az egyik babát, mert a 3 nagyon sok egy nő szervezetének, pláne, ha 48 kiló és 164 cm, mint én. És egyébként is hatalmas a rizikó!
Akkor nem a nőgyógyászomra hallgattam, akiben egyébként ezer százalékosan megbízom, hanem a lombikos orvosomra!
És utólag úgy tűnik, hogy nem volt jó döntés!
Bár, ha most ajánlanák fel a redukciót, most sem lennék képes azt választani, hogy öljék meg az egyik kisbabánkat!!! Ez is érdekes dolog, mert ha annak idején a redukció mellett döntöttünk volna, akkor éppen a különálló babánkat vették volna el, és az egypetéjű ikrek maradtak volna. És március elején, a terhességem 21-22. hetében éppen ugyanígy diagnosztizálták volna a TTTS-t, ami a problémáink forrása volt, hiszen az az egypetéjű ikrek közt lépett fel :( Tehát ha Zoét akkor elveszik, akkor ugyanez történt volna Noával és Kimmel is, mint így, hogy hárman voltak, vagy pedig a beavatkozástól a 12-13. héten, mikor elvégezték volna, megindult volna egy spontán vetélési folyamat! Annyi lett volna a különbség, hogy 10 héttel korábban veszítettük volna el őket, és nem éreztem volna még a mozgásukat. de ugyanitt tartanánk :(
Nem hiszem hogy rosszul döntöttünk, de talán annyira erős volt bennem a jóba vetett hit, a bizalom, hogy menni fog, hogy nem is gondoltam, hogy velünk mindez megtörténhet! ...és mégis így lett!
Gondolkodtam, hogy vajon segítene-e, ha ilyen témában fórumoznék, vagy ezzel foglalkozó könyvet olvasnék... de félek tőle, hogy csak jobban belebonyolódnék mások tragédiájába is, és az azt gondolom nem segít nekünk a feldolgozásban és tovább lépésben!
Nézegetem pár napja Singer Magdolna: Asszonyok álmában síró babák c. könyvét... és hol azt érzem, hogy érdekelne, hol azt, hogy nem akarok folyton erről olvasni. Nem szeretnék a gyerekek elvesztésének "szakértője" lenni, nem akarok kutatni, olvasni és folyton szembesülni ezzel a témával!
Várom hogy egy új kezdetet lássunk magunk előtt, nem ezt a borzalmat, ami történt.
Holnap lesz 3. hete, és még mindig azt érzem, hogy ezer éve történt. Mikor keddenként szembesülök vele, hogy milyen kevés idő telt el azóta, folyton ledöbbenek, hogy mennyire távolinak tűnik és közben mennyire nem az!
Hogy ez jó, vagy rossz dolog, azt nem tudom!
Egyre intenzívebb a vágy bennünk, hogy ismét elkezdjük a következő lombikot!
Laci is és én is egyre többet beszélünk arról, hogy majd mi lesz, nem pedig arról, hogy mi volt! Gondolom ez nem feltétlenül rossz.
Ugyanakkor mikor este lefekvéskor becsukom a szemem, még mindig pörög előttem ami a szülőszobán történt. Még mindig minden álmomban ott az utalás, hogy terhes voltam, és a babáink már nincsenek velünk! Sokat kattog az agyam azokon a képeken, amik a kórházban történtek. Hogy ez elmúlik-e, vagy mikor, azt nem tudom, mert nem kifejezetten ritkul. Talán annyi változik, hogy már ha sírva is fakadok miatta, akkor nem egész napos zokogás követi, hanem pár perc és utána kicsit megkönnyebbülök!
Este mondtam Lacinak, hogy olyan rossz érzés, hogy szét akarja szedni az ágyakat! És azt válaszolta, hogy pedig szét fogja, mert le kell zárjuk lassan ami történt, és egy újban kell gondolkoznunk! És bennem még mindig az a kérdés ilyenkor, hogy de ha szétszed 2 ágyat, akkor csak egy marad, és mi lesz ha ikrek lesznek? De csak azt válaszolja rá, hogy akkor majd újra összerak egy kiságyat, ne aggódjak!
Még mindig annyira az ikrek élnek bennem!!! Nem tudok szabadulni tőle! El sem tudom képzelni, hogy egy gyerekünk születik egyszerre! De már a gondolat is egy kisebb merénylet a nőgyógyászom ellen... :)
Akárhogyan is végződött most ez a terhesség, azt tudom, hogy ennél jobban semmit sem szeretnék!
Mondjuk mindig tudtam, hogy nagyon vágyom gyerekekre, és családra, de most meg is éreztem, megtapasztaltam, hogy csak ez számít, minden más sokadrangú dologgá vált, és nem is érdekel! Mindent alárendelnék annak, hogy végre megvalósuljon az álmunk!
2010. 04. 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése