Pszichológusnak írtam 6.

Azt nem tudom, hogy jól teszem-e, de legalább megpróbálom. Jövő hétre szerveztem egy-két programot, hogy végre megpróbáljak kimozdulni itthonról. Anyu bejelentett a fodrászhoz kedd reggelre, ahol majd csak szembesülök mindennel, mert a fodrászom ott tart még, hogy három babát várunk és nyilván meg fog lepődni, hogy a tervezett szülés előtt 2 hónappal nincs hasam. Napközben a barátnőmmel találkozom, azt hiszem, ez nem lesz gond, mert Ancsával egyébként is minden nap beszélek, és őt a kórházba is "beengedtem" másokkal ellentétben. Este pedig manikűröshöz van időpontom, persze elég rendhagyóra sikerült az időpont kérés. Az volt a szempontom, hogy olyan időben legyen, mikor a körmös lányon kívül senki más nincs bent a szalonban... ő egyébként is mindenről tud, mert rajta keresztül ismertem meg a Meddőségi központ vezető biológusát. Ugyanakkor jártunk mindig fodrászhoz, és egyszer elkezdtünk beszélgetni, így végülis "rajta keresztül" jutottunk el a Budai Meddőségibe. május 1-én pedig Kecskemétre készülök. családi nap lesz, a volt munkahelyem szervezte, még én kezdtem el annó a feladatokat! Lemegyek Áronnal, és lent Ancsával legalább tudok beszélgetni!
Azért azt megfigyeltem magamon, hogy gondosan ügyeltem arra, hogy ugyan kimozdulok itthonról, de szigorúan olyan időben, vagy olyan helyre, ahol nem igazán van esély arra, hogy összefussak bárkivel. Ez talán az első lépés... vagy nem tudom, de legalább mivel van valami időponthoz kötött tervem, így gyorsabban telnek a napok.
Még volt egy "áttörés" a héten.
Felhívtam a nagymamámat, akinek mindig elsők közt számoltam be a terhességem alatt az éppen aktuális történésekről, de mióta bekerültem a kórházba, nem tudtam vele beszélni. vagyis inkább nem akartam. Nem tudom, miért, de nem ment.
A héten felhívtam, és beszélgettem vele egy órát. Érintettük a történteket is, de másról is beszélgettünk. Nagyon örült nekem, én is neki, meg annak, hogy ezen is sikerült túlesnem. Persze ő mindent tudott azóta is anyutól és keresztanyutól, de nem erőltetett semmit!

2010. 04. 24.


...ma először mentünk el itthonról Lacival. Nem nagy út volt, csak elmentem vele vásárolni. Kb 15 perc séta oda, az üzletben kb 15 perc és 15 perc visszafelé. Nem találkoztunk senkivel, de utáltam az egészet! Annyira nem találom a helyem az emberek között. Nem érzem jól magam kint.

Ott kezdődött, hogy felöltöztem... a kismama nadrágom jó rám, azt vettem fel, és egy sima egyszerű pulcsit. De ahogy végignézek magamon, nem ismerek magamra. Eddig, ha lenéztem, akkor nem láttam a hasamat, csak mikor már terhes voltam. Most meg olyan, mintha 3-4 hónapos terhes lennék, pedig nem vagyok az! Végig míg rajtam volt ez a ruha, folyamatosan húzogattam le a pulcsit, próbáltam behúzni a hasamat, folyton valamit magam elé fogtam, hogy ne látszódjon. Most, hogy így pocak nélkül vettem fel ezt a nadrágot, a combomat és a fenekemet is sokkal nagyobbnak látom benne. Olyan, mintha több plusz lenne rajtam, és kövérebb lennék, mint a terhesség alatt!
Laci persze azt mondta, hogy a fejemmel van baj, mert nem így van, persze, hogy nem vagyok olyan, mint terhesség előtt, de miért is lennék. Nem egy nap alatt jöttek rám a plusz kilók terhesség alatt, így nyilván nem is egy nap alatt fog lemenni. De olyan "értelmetlen" így a testem. Olyan összeegyeztethetetlen, hogy nincsenek gyerekeink, és mégis akárhányszor belenézek a tükörbe, a terhességem nyomait látom, hogy tejem lett,... stb. Azt érzem, hogy MINEK???? mikor semmi funkciója nincs egyiknek sem!
Persze mire haza értünk, már sírtam, mert utáltam az egészet. Nem volt jó érzés kimozdulni itthonról. Pedig én akartam Lacival menni, nem ő erőltette. Mi lesz velem a jövő héten? Mikor legalább 3 napon el kell mennem itthonról? Azt hittem, hogy nem lesz gond, de most nem vagyok biztos benne...
Be kellene mennünk a háziorvoshoz a táppénzes papíromért is. Eddig Laci ment, de lehet hogy jövő héten nem tudja elintézni, és nekem kellene mennem érte. A gondolattól sírva fakadtam, hogy találkoznom kell velük, mikor 4 hónapig minden nap jártam hozzájuk injekciózásra. Egyszerűen nem akarok oda menni és ismét szembesülni azzal, hogy már nem vagyok terhes.

Terhesség... minden nap szóba jön sokszor, hogy mikor már??? Ismét kezdek türelmetlen lenni. Tudom, hogy eljön majd az ideje, de mindenáron tudni szeretném, hogy mikor már??? Talán meg kéne nyugodnom ezzel kapcsolatban is, de nem biztos, hogy meg tudok.
Még mindig nem köt le semmi, csak ami ezzel kapcsolatos, vagyis még inkább az, ami közelebb visz minket a gyerekeinkhez!
Hiába mondtam én, hogy jó lenne majd elutazni, most a gondolattól is irtózom. Laci nyitott lenne rá, hogy elvigyen valahová, de minden porcikám tiltakozik...hiszen emberek közé kéne mennem hozzá! Kérdezte, hogy mit szeretnék a szülinapomra, de csak azt tudom, hogy gyereket! Ezen kívül semmit!
Mehetnénk Németországba az apukájáékhoz, ahova még szeretek is menni normális esetben, de most oda sem akarok menni! Azt mondtam, hogy majd inkább nyár végén, ősz elején, mert azt gondolom, hogy akkor már ismét baba/babák lesznek a pocimban, és akkor talán újra szembe tudok nézni mindenkivel!
Nem lehetne, hogy addig itthon maradok, míg nem leszek újból terhes?

2010. 04. 25.



... ez az alvás kérdés sem megy könnyen! alig tudok aludni.
Tegnap annyira nem szerettem ezt a kimozdulást, hogy elaludni sem tudtam. Olyan furcsán éreztem magam tőle. Nem tudom megfogalmazni, hogy hogyan, de tudtam, hogy ez a fura érzés, rossz közérzet azzal kapcsolatos, hogy délután elmentünk itthonról. Tényleg egyre kérdésesebben látom, hogy jó ötlet-e ennyi programot szerveznem a hétre, mert egyáltalán nem vágyom ki a házból. Már azt is előrelépésként élem meg, hogy ha véletlenül kitévedek a kertbe.

Az alvást még az is nehezíti, hogy mikor este fekszem csukott szemmel és próbálok végre kikapcsolni, és pörög előttem a szülés, sokszor azon veszem észre magam, hogy szinte minden izmom megfeszül, és abba az erőltetett, megfeszített állapotban vannak az izmaim, mint a szülőszobán volt. Olyankor még "valóságosabb" az egész! Újra és újra úgy látom magam előtt az egészet, mintha akkor történne. Pedig tudom, hogy nem így van és "túl vagyunk rajta", de mégis olyan életszerű.
Ilyenkor tudatosan kell kikapcsolnom az izmaimat, mert egyszerűen ha egy pillanatra nem figyelek oda rájuk, megint abban a helyzetben találom magamat, hogy teljesen feszül mind!
Ha relaxálva próbálok elaludni, olyankor is.
Bár a relaxálás is nehezen megy azóta. Terhesen amiatt nem ment jól, hogy nem tudtam kényelmesen elhelyezkedni és ezért nem ment a lazítás. Most meg olyan nagy bennem a "hangzavar", hogy emiatt nehézkes a dolog. Valahogy nincs bennem akkora csend, hogy meghalljam a saját hangomat, gondolataimat. Pillanatok alatt elkalandozok, és ismét a szülőszobán járok agyilag.
Annyit "javult" a helyzet az elmúlt kb másfél hétben, hogy már nem az első pillanattól az utolsóig pörög bennem a film, csak a szülőszobai rész, abból is az, amikor meg kellett szülni a babákat és a közvetlen előtte és utána lévő idő.
Már nem a magzatvíz elfolyással kezdődik, és nincs előttem folyton az az iszonyatos éjszaka, mikor Lacitól 8-10-15-20-25 percenként kérdeztem, hogy mennyi az idő, ahogyan jöttek a fájások... Így visszagondolva is szinte érthetetlen, hogy hogyan csináltuk végig azt az iszonyatos éjszakát. Ahogy rá gondolok, lelkileg újra meg újra összetörök. Hihetetlen, hogy volt erőnk hozzá és nem is borultunk ki akkor, ott, csak nagyon nagyon szomorúak voltunk és kilátástalanok.
Olvastam egy cikket tegnap a bevásárlós séta után, aminek nagyon nagyon találó a címe! Szó szerint ezt éreztük/érezzük: "Nem született más, csak bánat és fájdalom"! Csak az a baj, hogy bármit olvasok, bármit nézek, vagy hallok meg, már nem tudok újat olvasni/hallani! Azt hiszem, már szinte minden ilyesfajta cikket elolvastam (mondjuk az interneten mindenképpen), ami akár orvosi, akár pszichológiai, akár csak hasonlóakat megélt hétköznapi emberek szempontjából közelíti meg ezt a témát. Nem tudok új kapaszkodókat találni benne!

Tegnap míg vergődtem, hogy hátha elalszom, az tisztult le bennem, hogy talán akkor tudok majd újra jó érzéssel emberek közé menni, ha ismét terhes leszek. Ha új élet lesz a pocakomban, és a "terhes vagyok, babát/babákat várunk" szerepben tudom folytatni a hétköznapokat!
Most olyan, hogy éltem 26 évet pusztán a vággyal a szívemben, hogy gyereket szeretnék, utána a 27. évben terhesként léteztem, és olyan befejezetlenül ért véget, amit nem tudok visszahozni magamba! Megszakadt a terhesség, de bennem nem szakadt meg az anya leszek/vagyok szerep! Megmaradtam anyukának, csak nincsenek itt a gyerekeink, de már nem vagyok olyan, mint terhesség előtt. Nem tudom azt sem, hogy leszek-e még valaha olyan!? És azt remélem, hogy ha majd terhes leszek, akkor újra szinkronba kerül a valóság és én magam. Akkor majd újból anyának érzem magam és az is leszek!
Nem szeretnék kapkodni, de nagyon vágyom rá már! Sőt, most, hogy tudom, milyen megélni a terhesség 23 hetét, sokkal inkább vágyom rá, hogy ismét benne lehessek, talán mert most már tudom, hogy mi hiányzik!
Hiányoznak a babák a hasamból, az érzés, mikor mocorognak és kommunikálnak velünk :) , hiányzik a készülődés, várakozás, az az érzés, hogy már a kezünkben szeretnénk tartani őket, de persze nem sürgetjük őket! Hiányzik ennek a 9 hónapnak az a közel 6 hónapja, amit megéltünk és az a 3 ami még hátra volt. És persze mindennél jobban hiányzik az, hogy szülés után a kisbabáinkat a kezünkben tarthassuk és pár nap múlva haza hozhassuk őket! Hiányzik a boldogság ami mindezzel együtt jár!

A tervek, amik régen voltak, az elvárások az élettel szemben,... minden, minden megváltozott! Átértékelődött, hogy mi a fontos és mi nem az, mi a fájdalom és mi nem az, mi a boldogság és mi nem az, és hogy mitől teljes az élet! Már nem fontos semmi hétköznapi dolog. Nincsenek "igényeim", amik voltak. Ami az ember mindennapjainak a kihívása volt eddig, az mind elmúlt. Egy célt látok magunk előtt, a boldog család a gyerekeinkkel! Ennyire vágyom! Minden más nagyon nagyon elsikkad emellett!

Gondolkodtam rajta, hogy ha majd megkérdezik egy következő terhességnél, hogy első szülés, első terhesség-e, akkor mit válaszolok? Határozottan nem első terhesség, és nem is első gyerek lesz! De az sem állja meg a helyét, hogy második terhesség, és negyedik-ötödik gyerek! Ilyenkor mi a válasz?
Olyan érzés, hogy ők hárman vannak, és mindig is lesznek! De nyilván nincsenek már fizikálisan velünk!
Ez majd a helyére kerül bennem, vagy nem?

2010. 04. 26.