A nagyokról :)

babzsákon pilledve várjuk Aput :)

banán evés önállóan :)

mamánál pancsizós :)

elalvás után 10 perccel...

... elalvás után 1 órával :)

Jónás

Tóbiás :)

négyen :)

3 in 1 :)

Hétfőn, 11:00 órára kellett menni.

Ezt a pozitív izgalmat azt hiszem, nem fogom sosem megszokni… olyan jó volt :)

Kanyó Doktornő azzal fogadott minket, hogy mindkét Picikénk csodaszépen, 100%-osan felébredt, gyönyörűek, úgyhogy ő nem is kezdte el felengedni másnapra a másik kettő babát.

Ők azok:

Kistesók :)

Én voltam az első a műtőben :)

11:35 perckor a pocimba kerültek a kistesók, akiket azóta is kitartóan bíztatunk, hogy erősen kapaszkodjanak, és egészséges, csodás kisbabákként megérkezzenek hozzánk novemberben :)

Vérvétel március 7-én lesz, pénteken. Nagyon nagy izgalommal várjuk és addig is kicsit kímélő üzemmódra kapcsoltam… elég fura, hogy nem pörgök 0-24-ben, de a mi okos nagy fiaink szuperül veszik az akadályt :)

Ahogy közeledett a február, már előre bevezettünk néhány változást itthon.

Pl. ha nincs itthon Laci, akkor nem a nagy asztalnál esznek az etetőszékben, hanem a kis kerek asztalkájuknál. A kiságyról leszedtük a rácsot egyik oldalon, így ki és be is tudnak mászni rajta, … stb. 

Szuper okosak :)

Második ultrahang

Kicsit szorongva érkeztem a 10. napi ultrahangra.

Mindig van spontán peteérésem, szabályos ciklusom, de most azon kattogtam már napok óta, hogy mi van ha épp most nem lesz és akkor hogyan kapjuk vissza a Picikéinket?

Az ultrahangon kiderült azonnal, hogy nincs gond, jobb oldalon ott volt a domináns tüszőm :) Óriási kő esett le a szívemről, amint megláttam a monitoron :)

Az ultrahang után Tanár Úr közölte, hogy másnap este repesztő injekció, és következő héten hétfőn embriotranszfer :)

Mikor megjött februárban és belefogtunk, ki is számoltam, hogy kb mi melyik nap történik majd, mégis úgy meglepődtem, hogy máris célegyenesben vagyunk és mindjárt ismét kismama lehetek. Pedig napra pontosan ezt számoltam én is.

A feszültségem fokozódott, aztán a 2 Ovitrelle beadásával együtt el is múlt. Azóta nem izgulok… Nem is értem, hogy ez hogy lehet, de így van.

Mindenre rákérdeztem ezerszer, hogy biztosan jól emlékszem-e minden apró részletre, mire Tanár Úr közölte, hogy ne kérdezzek már ilyen sokat, mert ő itt újat nekem már nem tud mondani. Kb helyettesíthetném bármelyiküket, annyira benne vagyok ebben évek óta :) de mondtam neki, hogy ilyen ideges még nem voltam…

Abban maradtunk, hogy mivel 2x2 babócánk van lefagyasztva, így első körben 2-t engednek fel, és ha mindketten 100%-osak, akkor ők ketten költöznek vissza. Ha esetleg valamelyikük nem ébredne fel, akkor előveszik a másik 2 picúrt is.

Visszatérés a BMC-be

Keddi nap volt, kicsit esett az eső, olyan ideges voltam, mint még talán soha.

Megnyugtató volt, hogy Lac, Tóbiás és Jónás az autóban vártak :)

Viszont újra átlépni a BMC ajtaját azzal a céllal, hogy újra belevágunk, olyan érzéseket indított el bennem, amit előre nem tudtam elképzelni.

Nagyon vártuk ezt a napot, nagyon bízunk és reméljük hogy megint lehet ekkora szerencsénk, hogy sikerül.

Mindenki nagyon kedvesen, örömmel fogadott, mindenkinek volt néhány jó szava hozzám és azonnal a fiúkról érdeklődtek :)

Így első körben csupán egy harmadik napi ultrahangra mentem, amin minden rendben volt, ezért Konc Tanár Úr visszahívott egy héttel későbbre egy újabb ultrahangra és azonnal megkaptam a vérhigító receptjeimet is, amit már aznaptól szúrni kellett.

Érdekes érzés volt ismét izgatottan várni az esti injekciókat.

Laci semmit nem felejtett a köztes időben, még mindig profin adja be a szurikat :)

Ami meglepett, hogy rám telepedett egy nagyon intenzív érzés. Nem félelem, nem is csak izgalom, de valami ezekhez hasonló. Eluralkodott rajtam, hogy most vagy soha… és nincs több dobásunk, úgyhogy ennek (is) sikerülnie kell. Korábban ilyet sosem éreztem, hiszen mindig reménykedve vágtunk bele, hogy sikerül, de ugyanakkor kimondatlanul is tudtuk, hogy ha valamiért mégis elbuknánk, akkor addig megyünk tovább, amíg célt nem érünk.

És most először azt éreztem, hogy nincs tovább… sikerülnie kell a kis fagyi babáinkból megint, mert új lombikot már nem kezdünk.

Ezt megbeszéltük Lacival, hogy a fagyi kisbabáinkért mindenképp megyünk, de ha nem sikerül így, akkor új lombik már nem lesz. Akkor boldogok vagyunk a két csodálatos kisfiunkkal, és legfeljebb ha spontán sikerülne majd valamikor, akkor jönne még kistesó, ha nem, akkor nem.

De azért így, hogy belekezdtünk megint, az embert magával rántja a gépszíj és ugyanúgy vágyik rá, mintha először csinálná. Komolyan, nem tudok különbséget tenni aközt az érzés közt, mikor a fiúkra vártunk és a mostani közt.

Pedig először azt hittem, hogy ilyenkor az ember már lazább lesz, hiszen vannak gyerekei… de nem. A vágy ugyanolyan hatalmas.