Szüléstörténet

A szülőszobán kellett jelentkezni 6:30-kor.

Nagynehezen felvánszorogtam Laci segítségével, csengettünk, majd azonnal mehettünk is be. Jó sok papír kitöltéssel jár ez a dolog...

Közben jöttek-mentek a szülésznők, akik a korábbi hetekben az ikres CTG megpróbáltatásain segítettek át minket. Szegények örömmel nyugtázták, hogy aznap reggel van az utolsó CTG velünk :)

Éjszakások haza indultak, a nappalosok megérkeztek, majd papír alapján egyszercsak odajött Mártika, hogy Őt nyertük meg a szüléshez :)

...ez is érdekes dolog, mert anno a lányok születését Vele csináltuk végig, majd mikor bent voltam nyáron megfigyelésen a kritikus időszakunkban, akkor is ő volt az osztályra beosztva, és most is :) Mondhatni, már összeszokott párost alkottunk!

Nekünk megnyugtató volt, hiszen valamelyest „ismertük” már egymást!

A papírmunka után hátra mentünk a szülőszobába, vetkőzés, hálóing felvétel (ez nekem kb 8-10 perces mutatvány volt).

Majd a gyerekek „kedvenc” programja, a CTG következett. Kivételesen nem is volt olyan nagyon nehéz megtalálni Őket, és ugyan próbáltak menekülni előle, de nem nagyon sikerült :)

Bekötötték az infúziót, ment a savlekötő bele, kaptam antibiotikumot a mitralis prolapsus-om miatt.

Közben Lacit leszalajtotta Mártika a többi cuccért, hogy pakoljon be a szobánkba ahova majd a műtőből megyünk, illetve hogy hozza fel az őssejtes dobozokat, mert azokkal is van adminisztráció dögivel.

...azt hiszem, ezután uralkodott el rajtam a para csúcsa :)

Túl is akartam lenni rajta, meg nem is, álmos is voltam, meg nem is, sehogy sem találtam a helyemet, csak vergődtem az ágyon, hogy valami viselhető testhelyzetet találjak végre. Olyan pocsék minden zörejre összerezzenni, hogy „na, indulni kell?”

Én csak bújtam Laciba, nem engedtem el egy pillanatra sem a kezét. Ő volt az egyetlen aki megnyugtatott kicsit.

Kb 1 óra elteltével jött a műtős fiú, hogy akkor indulás a műtőbe... hálóing le, gurulós asztalra fel, zöld lepedő rám... majd jött egy másik műtős is, hogy storno, mert valakit soron kívül előre kell venniük... így asztalról le, ágyba vissza és jött az újabb „minden zajra összerezzenés”.

10 óra után nem sokkal már valóban értem jöttek, ismét felcihelődtem a gurulós asztalra, infúzió az ölemben, őssejt csomagok a lábaimon, gyors utolós fotó így 3 az 1-ben, sok sok puszi és bíztatás Lacitól, majd indulás a műtőbe.

Odabent kellemes meglepetés várt, mert az aneszteziológus doktornő szintén minden János Kórházas megmozdulásomat végig kísérte, szülőszobán altatott, hysteroscopiákon mindig ő volt bent, méhszájvarrásnál is, ... így szintén összeszokott páros vagyunk, vagy mi :)

Persze egyből megismert, örült is, hogy idáig eljutottunk és ott lehet a sikernél Ő is :)

Kérdezte, miért vagyok ennyire beparázva, mondtam neki, hogy a spinális érzéstelenítéstől félek, de nagyon. Erre felnevetett mindenki, hogy ez mennyire vicces már, hogy én, aki ezres nagyságrendben kapta eddig a szurikat, annyi mindent megéltünk már, egy gerincbe adott injekciótól félek, pláne, hogy utána pár perccel Tanár Úr a hasamat fogja összevagdosni... Így ahogy hallgattam az érvelésüket, egyre inkább emészthetőnek tűnt a spinális elviselése :)

Felmásztam, felültem a műtőasztalra, fertőtlenítettek, majd jött a szúrás... mondjuk úgy, hogy vártam a „fájdalmas döfést” a gerincembe, mire közölték, hogy nagyon gyorsan le kéne feküdni, mert másodpercről másodpercre egyre nehezebb lesz, ahogy zsibbadok.

Ja?!?! –mondom már túl is vagyunk rajta????

Mire mondták, hogy igen :)

Aztán nem bírták megállni és megkérdezték, hogy ha a spináltól féltem ennyire, és az nem fájt és túl vagyunk rajta, akkor most miért remegek?

Mondtam, hogy azért, mert mostmár amiatt is aggódom, hogy biztosan elérzéstelenít-e, és egyébként is... ők mondták, hogy a „hasfelmetszéstől” kellene jobban félni.... hát, mostmár attól is félek :)

Ekkor jött Lintner Tanár Úr :)

...ilyenkor megnyugszom – általában. Tulajdonképp most is megnyugtató volt, de mégiscsak ez az első happy end-es szülésünk...nagyon izgatott voltam.

Tanár Úr először kiszedte a varratokat, ami előtt sűrűn „elnézéseket” kértek, hogy most kicsit kellemetlen lesz míg kifertőtlenítik a méhszáj területét... biztos kellemetlen lett volna, de konkrétan semmit nem éreztem már akkor.

Egyszercsak mondták, hogy már kint van minden varrat és milyen szépen tartottak végig...teljesen zárva volt mind a külső, mind a belső méhszáj.

A katétert is ezután tették fel, így ez a „félelmem” is alaptalannak bizonyult, hogy ez milyen pocsék érzés lehet :)

Aztán következett végre a pocakom!

Tanár Úr mondta, hogy most fog nekiállni, minden rendben lesz, ne izguljak, max. amolyan „kotorászik a fiókban” érzés lesz, de ha bármi furát éreznék, szóljak.

Vártam a „kotorászós” részt, de azt sem igen éreztem... néha mintha úgy valami történne velem köldöktől lefelé érzésem volt, de valószínűleg inkább csak azt éreztem, hogy a spinális érzéstelenítés a köldök alatti részre szól, és ugye a nagy huza-vona a pocakomban nyilván meg-megmozgatott egy-két izmot, ideget köldök felett is. Hallottam már korábban mindenfélét, hogy ki mennyire érezte, meg volt akinek fájt is, nekem ez a rész abszolút fájdalommentesre sikerült – hála Istennek.

Tanár Úr nem az a műtét közben csevegős típus, szeret 100%-ig oda koncentrálni, így csendre intette a műtőben lévőket, de az aneszteziológus doktornővel halkan azért tudtam beszélni mikor úgy éreztem, meg kérdezgettem tőle időnként, hogy éppen mi történik. Tőle értesültem arról is, hogy már fel van vágva a pocim és továbbra sem érzek semmit az egészből :)

Ami nagyon jó volt, hogy végig hallottam Lintner Tanár Úr utasításait, kéréseit, ... így azt is hallottam, és láttam, mikor kiszedte 10:34-kor Tóbiást, aki azonnal hatalmas hanggal sírt fel. Popsival előre felé bújt ki, majd stílusosan lepisilte Tanár Urat, aki ezen nagyon jót kuncogott, majd közölte, hogy szívják a folyadékot rendesen, mert mégiscsak a nyitott hasam van alul :)

Persze amint meghallottam Tóbi hangját, azonnal potyogni kezdtek a könnyeim... ezt soha nem felejti el az ember...

Aztán 10:35-kor jött Jónás, aki a kicsi buksiját tette előre, így még teljesen kint sem volt a pocakomból, de máris felsírt. Egy picit halkabb duhaj volt mint Tóbi, de sírt kitartóan ő is... ekkor természetesen folytattam a sírásomat én is.

A szülésznők egymás után vitték ki a mi kis Drágaságainkat, én már majdhogynem megtanultam kanyarba látni, hogy megpillanthassam Őket. A kicsi kezeik, ujjacskáik egy-egy pillanatra feltűntek a vállak, mellett, ahogyan siettek ki velük a műtő melletti vizsgálóba. Ablak választja el a két helységet egymástól, de sajnos fekve lehetetlen volt bármit is látnom a műtőasztalról.

Mikor megvolt az 1 perces Appgar,

Tóbiásé 10/10

Jónásé 9/10

utána visszahozták nekem Őket egymás után 1-2 percre, kis meleg enyhén ragacsos, nagyon jó illatú Babácskák voltak. Már az is annyira megható volt, ahogyan a aneszteziológusok, asszisztensek szétröppentek mellőlem, egy mozdulattal rántottak le a bal kezemről minden kütyüt és vezetéket, hogy helyet csináljanak Tóbinak és Jóninak... Megpuszilgattam, megszaglásztam Őket, megsimiztem a kis pofijukat és csak potyogtak a könnyeim attól a boldogságtól, amire eddig vártunk és végre megismerhettük. (most is csak sírni tudok ahogy írom, és remélem, ez mindig ilyen intenzíven élő emlék marad bennünk)

Ezután kivitték Őket, ahol Laci és Anyu várták már hogy megpillanthassák ők is a kis Csodákat. Laci mindent dokumentált, persze látni csak félig látta, mert amint meghallotta hogy egyik kisfia sír fel a másik után, neki is záporozni kezdtek a könnyei.

Az aneszteziológus doktornő kiszaladt a műtőből egy pillanatra megnézni a Piciket, és mondta, hogy tuti biztosak lehetünk benne, hogy a BMC-ben a biológusok jól dolgoztak, nem kevertek össze semmit, mert jelenti, hogy mindkét gyerkőc tiszta Apja :)

Az első hivatalos fotó...kb 6 percesen :)

Ő mondta, hogy kint egy örömében síró Apuka és Nagymama gyűrűjében vannak a Fiúk, úgyhogy ne aggódjak... mondtam, hogy abban biztos voltam, hogy így lesz, mire megkaptam, hogy ők látták ám idebent a síró Anyukát is, de ez így van rendjén :)

Ezalatt zárták a hasamat, Lintner Tanár Úr a végén még maradt beszélgetni, míg lebontották körülöttem a berendezést. Mondta, hogy nagyon szépek, jól sikerült példányok, érdemes volt ennyit küzdeni értük, és higgyük el, ő legalább olyan boldog mint mi, hogy végre sikerült :)

Megbeszéltük, hogy még kb 5 évig nem megy nyugdíjba, úgyhogy addig kell a folytatást beütemezni :)

Óriás has nélkül hagytam el a műtőt... fura volt, hogy ismét látható helyen hordom az alsó testemet :)

 

Ezután kivittek a műtőből, addigra a fiúk már a csecsemőosztályon voltak inkubátorban melegedtek – ketten egyben :)

A szobában még csöpögött a méhösszehúzó infúzió, közben Laci hátra ment a csecsemősökhöz megtudakolni, hogy mikor hozhatjuk el a piciket. Mondták, hogy legalább 2-3 órát még megfigyelik Őket, úgyhogy utána mehet értük.

A császár első rossz élménye ezután következett... ahogy ment ki a spinális érzéstelenítés belőlem, és elkezdtem egyre inkább érezni a vágást, az brutál volt. Pláne, hogy míg le nem folyt teljesen a műtőben bekevert infúzióm és nem tért vissza az érzékelés a lábaimba, addig nem kaphattam erősebb fájdalomcsillapítót. Persze erre csak úgy emlékszem, hogy ez futott át az agyamon. A "fájdalmas" érzést törölte azonnal a pillanat, mikor először a kisfiainkra néztem :)

Azért elgondolkodtam, hogy mennyire vagyok nyápic, hogy ennyire kínlódok... de azért az pocsék érzés volt, ahogy egyre csak sajgott a sebem. Nagyon rossz volt háton feküdni ennyit, és még csak mozdulni sem tudtam...

A hasleszorítós homokzsákot egyenesen utáltam a friss sebemen elviselni.

Eltelt a 2-3 óra, Laci ment a fiúkért... mindez kb 10-15 percig tartott, már kezdtem aggódni, hogy mi a csuda van, hogy nem jön velük. Nemsoká jött, de éreztem, hogy valami nem úgy alakult, ahogyan gondoltuk... egyből mondta is, hogy beszélt a gyerekgyógyász doktornővel, Tóbit máris kihozzák, de Jónást felvitték a PIC-re megfigyelésre, mert nem nagyon díjazta mikor kivették a meleg inkubátorból, és kicsit nyöszörögve vette a levegőt. Persze mondták, hogy ne aggódjunk, minden rendben vele, csak a biztonság kedvéért kell ott lennie picit, hogy megfigyelhessék jobban. De ezt mondhatják egy szülőnek... majd megbolondultam. Én ott fekszem, még kb 60%-ban elérzéstelenített lábakkal, a picúr meg fent van a PIC-en...

Laci felment hozzá, beszélt a PIC-es doktornővel is, mondták, hogy minden rendben, csak vért vettek tőle és figyelik. Csinált nekem képet róla, ahogy ott piheg a fenti inkubátorrban, egy pici pelusra vetkőztetve...

Nemsoká hozta Tóbit a doktornő, nagyon rendes volt, elmondott mindent, hogy milyen vizsgálatokat csinálnak meg Jónáson, és higyjük el, hogy tökéletesen egészséges, csak kicsit nehezebben fogadta a megszületéssel járó változást.

Tóbi kint lehetett velünk néhány órát, majd jöttek érte, de addig is feküdt mellettem, szuszizott, nézegetett... Tündéri kis apróság hatalmas kötött manó sapkában :)

Laci is jól megszeretgette, elkészült az első közös fotójuk is!

Teljesen le voltunk döbbenve rajta, hogy ahogy ott feküdt hason mellettünk a kocsiban, egyszercsak kinyomta a kezeivel magát és átfordította a fejét... ez egy kicsit korai, nem?

Időnként bejött az ápolónő – ez volt a legutálatosabb része az egész kórházi létnek – majd jól megnyomkodta a hasamat... azt hittem, menten szétmegy a varrat. Utána végre kaphattam fájdalomcsillapítót is, az valami jó cucc lehetett, mert tényleg sokat javított a közérzetemen. Később már mondtam, hogy ha kapom a következő adag szurit a fenekembe, majd csak utána 20 perccel jöjjön hasat nyomkodni, mert úgy sokkal emberibb azt is elviselni.

Másnap reggelig 7-szer paszírozták ki belőlem a szuszt. Mikor elhangzott, hogy ezzel véget ért a hasnyomkodás, baromira örültem.

Éjjel igyekeztem oldalra fordulni, mert nagyon kényelmetlen volt már hanyatt fekve. Persze ez is vicces, hogy az ember a fejébe vesz ezt-azt, csak a megvalósítás nem olyan egyszerű :)

Amint meg akartam mozdulni, rájöttem, hogy nem lesz egyszerű menet ez az oldalt fekvés... Laci ott maradt velem éjszakára is, így tudott segíteni, hogy nagynehezen odébb vergődjek az ágyban. Mindenesetre reggelre sikerült már egészen bejáratódni hanyatt-oldal fekvő helyzetváltoztatás terén, így mikor jött a nővérke, mondta, hogy szuper, hogy erőltettem, mert kb fele olyan egyszerű lesz felállnom amint segített megmosdani és kivette a katétert.

Pik-pakk ment a tisztálkodás (csapatmunka volt Effikével), majd elmondta, hogy mi a felülés technikája, én pedig végre hajtottam. Nem mondom, hogy kiugrottam az ágyból, de sokkal rosszabbra számítottam. Kicsit talpon kellett lennem, de mivel nem szédültem, nem émelyegtem, megkaptam a zöld jelzést és elindulhattam a második emeletre (lépcsőn!), hogy megnézzem a mi kis Jónásunkat a PIC-en és beszéljek a doktor nénijével.

...maradjunk annyiban, hogy fantasztikus amit a koraszülött intenzíven véghez visznek az ott dolgozók. Én tulajdonképp örülhettem, és nyugodt lehettem, hiszen betöltött 37. hét után, közel 2 és fél kilóval született kisfiunk volt ott, pusztán a biztonság kedvéért. De hogy mennyire szív szorongató ott látni a pici kis babákat, még Jónást is, aki tökéletesen volt, és élvezte az inkubátor melegét. A lelkem mélyén zokogtam, hogy miért kell ott lennie... Persze tartottam magam, hiszen ez senkinek sem jó, legfőképpen Jóninak nem lett volna az, ha ott pityergek mellette. Nagyon jó volt látni, és különösen jó volt hallani, hogy odajött a doktor nénije és megnyugtatott, hogy minden rendben volt/van vele, laborjai kifogástalanok, még várják a gyerekgyógyászatról az egyik orvost, aki ultrahangozni érkezik 11 óra körül, de utána hozzák le a csecsemő osztályra. Semmi gond nem volt a 24 órás megfigyelés alatt, mikor felvitték, kapott egy pici oxigént, de tökéletesen volt mindvégig.

Teljesen meg voltam zizzenve ahogy közeledett a dél. Alig vártam, hogy nyíljon az ajtó és hozzák a kicsi Drágáinkat. Együtt érkeztek, mivel az ultrahang miatt Tóbit is bent kellett hagyni a csecsemőosztályon a vizsgálat végéig.

13:00 óra körül nyílt az ajtó és jött a két kis Manócskánk. Végre mindketten ott lehettek velünk.

A PIC-en tett látogatásunk után Lacinak el kellett rohannia munka miatt 1-2 órára, így telefonon tudtam csak értesíteni róla, hogy mindenki jól van és együtt várjuk, hogy jöjjön hozzánk :)

Sietett is nagyon, és végre ő is megszeretgethette Tóbi mellett Jónást is. Ennek örömére lett egy újabb „Apuval első közös fotónk” is.

Jónás is megmutatta, hogy hiába volt ő a PIC-en egy napot, nem kell aggódni érte, hiszen erőben nála sincs hiány, ő is ki tudja nyomni magát és át tudja fordítani a fejét :)

Ugyan mondták, hogy pihenjek, ugyanakkor azt is, hogy gyorsabb, könnyebb a regenerálódás, ha sokat vagyok fent... nem volt kérdés, hogy reggeltől estig talpon voltam és gyönyörködtem a kisfiainkban. Este tudatosult bennem, hogy hajnalban talpra állítottak, és azóta csak a gyerekek körül serte-pertéltem este 10-ig, míg vissza kellett vinni őket a csecsemőosztályra. A fürdetés ideje alatt pedig én is végre zuhanyozhattam.