A németországi tartózkodáson kívül hetente járunk
Dévényre, 60-60 percet.
Én nagyon látom a javulást – ha lehet így fogalmazni.
Azok a mozdulatok, amik helytelennek lettek minősítve náluk, 99%-ban eltűntek
már, sokkal jobb technikával mozognak, fordulnak, tartják magukat.
Mikor Dévényen vagyunk, mindig pluszban hálát adok azért,
hogy ilyen nagyon szerencsések vagyunk. Itt van nekünk ez a két kis tökéletes
fiúcska – egészségesek, kiegyensúlyozottak, okosak, ügyesek, szépségesek (na,
itt megint kissé elfogult voltam). A Dévény tornára is tulajdonképp
„hobbi-tornázni” járunk. Gyakran látom, mikor szülők hozzák tornára az
oxigénhiányos, vagy nagyon koraszülött, komoly betegségekkel küzdő gyerekeiket.
A szívem kifacsarodik ahogy látom, hogy ezek a kis harcos gyerkőcök milyen
hihetetlen erővel igyekeznek azért, hogy 2 évesen sikerüljön mászniuk, vagy
bármi (normál esetben) természetesnek tűnő mozdulatsort végrehajtaniuk.
Mindig megállapítom, hogy mennyire alkalmatlan lennék beteg
babát/babákat nevelni. Tudom, ez rémesen hangzik, és nem is arról van szó, hogy
nem szeretném ugyanúgy, csak ezekben a szülőkben mindig látok valami olyan
hihetetlen erőt, tartást, ami azt hiszem, belőlem hiányzik. Talán túl nagy
lenne a fájdalmam és félek, kivetíteném a gyerekekre is... nem tudom, és
remélem, sosem kell megismernem ezt az érzést... de nagyon becsülöm, tisztelem
ezeket a szülőket azért ahogyan teszik a dolgukat és reményt adnak a
gyerekeiknek! Tényleg megható látni, mikor végre sikerül ezeknek a kis
csöppöknek egy újabb akadályt megugrani és látszik a boldogságuk :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése