Várakozunk és vágyakozunk...

Olyan furcsán érzékeny lelki állapot uralkodik rajtam... tulajdonképpen már elég régen.
Előszöris leszögezném, hogy továbbra is örülök mindenki sikerének és boldogságának, és változatlanul nem irigylem senkitől azt ami megadatott neki, sőt. Még mindig a MI saját csodánkat várom!
A hormonok, vagy csak az érzékeny lelkem miatt van, de én olyan sírós lettem... bárhol látok szülőket a gyerekeikkel, mindenen sírok. Olyan nagyon szép mikor látni lehet hogy egy szülő milyen büszke a gyerekére, vagy egy gyerek a szüleire :)
És annyira vágyom rá, hogy mi is átélhessük ezt!!! Szeretnék a gyerekeink előtt "példakép" lenni és olyan jó lesz majd úgy nézni rájuk ahogyan csak egy szülő tud a saját gyerekére tekinteni!

Erre még egy kicsit várnunk kell, tudom, de remélem jól haladunk...
Holnap kell telefonálnom a múlt heti laboreredmények miatt és ha minden a terv szerint halad, akkor megbeszéljük a következő lombik kezdését is! Örülnénk neki nagyon, ha ebben a ciklusban kezdődhetne a következő szurizás, de ez majd kiderül.

Sűrű ez a hónap...

Agyalunk folyamatosan, hogy miért???
Miben kell változnunk, mit kell másképp csinálnunk?
Azt hiszem, emberileg, orvosilag, lelkileg ... mindenben a maximumot hozzuk! De a mellékelt ábra azt mutatja, hogy nem :(

Remélem, hamar rájövünk, hogy mit kell tennünk, hogy sikerülhessen végre ... annyira vágyunk rá, hogy gyerekeink legyenek és igazi család lehessünk!!!

Nem volt jó érzés ismét megszüntetni magunk körül a babás dolgokat (gyógyszerek, könyvek, tervek, ...)
Azt hiszem, most kell egy szusszanásnyi idő, hogy ismét bele tudjunk vágni!
Persze nagyon várom már, de ilyenkor nyomja még az arcomat a képünkbe csapódó STOP tábla...

Az eredményhirdetéskor azt éreztük, hogy onnan vagy nagyon felfelé vezet az út, vagy nagyon lefelé. A vérvétel szerint felfelé szárnyaltunk. Most azt érzem, hogy onnan mégiscsak kisebbet zuhantunk volna...de ezzel is tanulunk, erősödünk. Innen zuhanni kicsit olyan, mint  bungee jumping-olni kötél nélkül.
2010 egyelőre nem a mi évünk...örülnénk a szépítésnek, hiszen a hátsó sorból szép nyerni!
Mi megpróbáljuk!!!!

Így kell nagyot zuhanni... :(

Napok óta készülök írni, de mindig halogattam...azt hitem, hogy majd a biztos jó hírt hozhatom és az első fotónkat. Nem így lett :(

Ez a hét orvoshoz járással telt. Nem volt nagy ügy, a hüvelyi progeszteront nem viselte jól a szervezetem és gyulladást csinált. Kaptam rá gyógyszert és másik fajta progeszteronra váltottunk.

A kis pici hang a szívem mélyén az eredményhirdetés óta nem hagy nyugodni. Valamiért fenntartásaim voltak. Mindig gondoltam rá, hogy majd csinálok egy terhességi tesztet, hogy legyen emlékbe, de majd csak ha már tuti nagyon erős lesz! De valahogy halogattam a dolgot. Ugyanúgy féltem megnézni az eredményt mintha a vv előtt csináltam volna!
De tegnap nyilván bátor napom volt, mert csináltam egyet. Aztán ma reggel 2 másikat, de persze az eredmény ugyanaz lett: negatív! :( ez nyilván nem jó hír!!!
A terhességi tüneteim sem voltak meg, amiket tavaly már megismertem, és ha gyököt vonok a tavalyiból a babák száma miatt, akkor is gyanúsan nem éreztem semmit :(
Mondtam is a dokinak, de ő is azt mondta, hogy a tavalyi más volt három babával és eleve minden terhesség más... de a kis hang annyira motoszkált, hogy muszáj volt megerősítést kapnom. Csak tudnom kellett, hogy mi van a babával!!!!
Ma reggel a negatív tesztek után felhívtam Szűcs doktort (ő helyettesíti most Konc doktort), elmondtam neki és megbeszéltük, hogy csinál egy kontroll vérvételt.
Bementem a BMC-be, levették a vért...nem volt kétséges számomra az eredmény, de Laci az utolsó utáni pillanatig bízott a csodában.
1 óra elteltével behívott a doktor úr és mondta, hogy teljesen jól láttam a dolgot, valóban felszívódó félben van a terhességem. :( Biokémiai terhesség volt. Osztódott, megtapadt, beágyazódott, de aztán elhalt és felszívódott... a múlt szerdai 59-es hormonszintem (aminek mára kb 6-700 körülinek kellett volna lennie) ma reggelre 2 alá csökkent.

Nincs velünk már napok óta a Picúrkánk :(

Így most abbahagyjuk a hormon szurikat és megvárjuk a következő ciklust.
Jövő héttől kivizsgálások várnak ismét, mert vannak leleteink, amik "lejártak", azaz régebbiek mint 1 év, így újra kell csinálni a következő lombik előtt!

Most a szokásos hullámvasút jellemez minket! Hol normálisnak tűnünk, hol zokogunk, de előre nézünk és menetelünk tovább, hogy kisbabá(i)nk lehessen(ek)!
Ha minden a tervek szerint alakul, idén ősszel kezdődik a 3. lombikunk!
Újabb vizsgálatok, újabb stimulációk, újabb punkció és embrio transzfer...remélhetőleg ezúttal sikerül is!

Azt hiszem, igazán nyugodt csak akkor leszek, ha egészségesen megszületik és a kezünkben tarthatjuk majd őt, vagy őket!

Ismét azt érezhetjük, hogy mindenünk megvan amire vágytunk :)

Eljött ez a nap is. Szinte el sem hiszem. Már napok óta nem tudtam eldönteni, hogy várom, vagy nem várom. Persze hogy vártam már, de annyira féltem, hogy mi van ha nem!? De IGEN :)

5:50-kor keltünk. Azaz már mindketten órákkal hamarabb, de addig csak az órát nézegettük.
Lac második napja álmodta, hogy kisfiunk születik hamarosan :)
Én éjjel azt álmodtam, hogy készülök egy rendezvényre dolgozni és még gyorsan elszaladtam mosdóba, ahol azt tapasztaltam, hogy megjött, így nem sikerült ez a lombik. :( Aztán ébredés, óra nézegetés, láttam hogy vissza kéne még aludni és a következő álmom az volt, hogy Kati (a BMC vezető biológusa) gratulál nekünk hatalmas mosollyal és mondja, hogy gyönyörű egészséges kisfiú. Kérdezte, hogy láttuk-e már? De meg sem várta a választ, mert máris mondta, hogy most ugyan alszik, de nyugodtan menjünk be hozzá. Ezután mikor felébredtem, jót szórakoztam magamon, hogy akkor az álmaim szerint a mai nap jóslata 1:1 :) Ezzel nem mentem sokra, de miért gratulál Kati úgy, mintha már május lenne és most szültem volna, mikor még csak eredményhirdetésre megyünk :D
Na felkeltünk...
Ilyen nyugodt még az életemben nem voltam. Gondoltam is, hogy ha ezt a csajoknak elmesélem a fórumon, nem fogják elhinni, hogy kis buddhai nyugalommal keltem :) Nagyon büszke voltam... egészen addig míg be nem ültünk a kocsiba...na akkor amit szegény Lac kapott...másodpercenként kínlódtam, hogy szerinted???? hányan vagyunk???? de honnan tudod???? Szegény pasikat is edzeni kell a gyerek 2-3 éves korára...asszem tőlem így 28 évesen kicsit szánalmasabb volt, de a stresszre fogom :D Szerintem néha azt gondolta, hogy inkább kiszáll és eltolja a kocsit Szgetszentmiklóstól a János Kórházig, csak fejezzem be! :)

Reggel már fél 8-kor a BMC-ben voltunk. Irénke megírta a papíromat és mentem is a vérvételre.
Mondtam is a hölgynek, hogy kicsit nehéz dolga lesz, mert olyan ideges voltam, hogy remegtem...és valljuk be, így nehéz vért venni :) De profi volt, na jó, én is igyekeztem megtenni a magamért és kb 1 percig nem rángatóztam :D
Utána jött a nyűglődés tetőfoka. Maradjunk? Menjünk el addig sétálni? Együnk? Ne együnk? ...
Mit mondhatnék Lac előtt le a kapallal :D ELVISELT...bár megkérdezte, hogy milyen leszek később, ha már most ilyen vagyok? :) Folyamatosan mondtam: Te nem vagy ideges? Akkor miért nem látszik rajtad? De mit érzel mikor ideges vagy? De akkor most mit gondolsz? ...
Nagyon hosszú 2 óra volt. (hát még Lacinak :D :D :D )
Közben persze mindenki arcáról igyekeztünk infókat leolvasni, de mindenki pokerface... ez van. Bezzeg mikor az ember már tudja a jó hírt, mindenki gratulált és mindenki arca felvidult :D Olyan aranyosak :)
Ezért is szeretem a BMC-t. Annyira emberségesek és annyira együtt tudnak örülni mindenkivel, és ha kell, támogatnak a szomorúságban! Nagyon jó kis csapat dolgozik ott!
Szóval teltek a percek, úgy évenként kattant egyet a mutató!
Közben lestem a kartonokat mindenki kezében, hátha meglátom az enyémet valakinél és rajta egy feliratot ami árulkodik, de nem! (Pedig már kinéztem, hogy a rózsaszín cetli a jó, mert arra az van írva, hogy terhes :) ) Ki kellett várni a mi időnket!
Persze másfél óra elteltével már minden ajtónyitásra majdnem elájultam. Már minden bajom volt.
És akkor nyílt az ajtó (ez volt a mi ajtónyitásunk), kijött Kati biológus és mondta: "Eszter"
...én nem tudom, hogy jutottam el az ajtóig.
De bent az irodában ott ült Konc Tanár Úr és nem kertelt sokáig, egyszerűen annyit mondott: "Esztikém! Szívből gratulálok a terhességéhez ismét!" :D Na akkor leültem és elkezdtem sírni, közben meg háromszor körülérte a fejemet a vigyorom :D
59-es Hcg lett az eredmény, azaz Picúrkánk egyedüli baba most, nem osztódott tovább! :) Ez egy stabil terhesség és kész :D
Ennek örültem nagyon, mert kicsit féltem, hogy mi van ha tovább osztódik. Akkor ugyebár egypetéjű ikrek lennének és tavaly a csajoknál is az egypetéjű Picikéinknél voltak gondok! Valahogy azt hiszem végig aggódtam volna. Persze annak is nagyon örültünk volna, de ez a tuti :)
Tanár Úr azt mondta, hogy nagyon drukkol és reméli, hogy ezúttal egy egészségesen végigcsinálható terhességet tudtak csinálni, mert már nagyon megérdemelnénk hogy gyerekeink legyenek!
Elmondhatatlanul boldogok voltunk és vagyunk!
Épp ahogy gondoltuk, ezer méterrel a föld fölött járunk.
Mától kapok ismét progeszteron szurit, de örülök is neki, mert mégiscsak biztosabb, mint az a zselé... persze a zselé is maradt mellette (fúúúújjjj).
Mondtam is a laboros hölgynek, hogy nem is gondolná, hogy milyen jó érzés injekciót kapni. Elég furán nézett... ki mond ilyet mikor a legnagyobb tűt tolják éppen a fenekébe tövig...és ez lesz a 12. hét végéig. De ez már a babánkért történik :) Olyan jó!!!

Hazafelé a kocsiban kb milliószor állapítottuk meg hogy májusban kisbabánk születik :D Kiabáltuk, hogy "hahó! Mi hárman vagyunk ám!!!" Mindketten könnyes szemmel. Persze Lac is csak a BMC kijáratáig tartotta vissza a könnyeit. Amint látómezőn kívülre kerültünk, jól megölelgettük egymást és csak potyogtak a könnyeink!
Igen, ez a boldogság!!! Ennél többet nem kívánhatunk, csak azt hogy ez nagyon nagyon sokáig tartson még :)

Ma vagyok 4 hetes, 2 napos terhes :)
Szeptember 22-én megyünk ultrahangra és megnézzük a mi kis csodánkat!

...holnap minden kiderül

Az elmúlt 9 nap elég lassan telt. Nem annyira, mint tavaly, de azért nem mondhatnám, hogy gyorsan elszaladt. Minden nap voltak jobb és rosszabb időszakok. Leginkább olvasgattam és sokat beszélgettem a mi Kicsi Drágánkkal a hasamban. Aztán mikor jött egy mélypont és eluralkodott rajtam a "mi van ha nem sikerült-érzés", akkor utána elszégyelltem magam, hogy ezzel a csöpp kis élettel beszélgetek naphosszat, és egyszer csak megkérdőjelezem, hogy létezne??? Persze hogy itt van velünk :) Itt kell lennie, hiszen mindent megtettünk, nagyon várjuk, és ezt neki is éreznie kell!
Sokkal nyugodtabban várom most a napok múlását, mint tavaly vártam. Persze biztosan számít az is, hogy akkor nem tudtam mi vár ránk. Most sem tudom, de remélem, hogy az eredményt tekintve ugyanaz a határtalan boldogság és csupa jó hír :)

Már csak egy nap és mehetünk a vérvételre, hogy megtudjuk, sikerült-e ez a lombik!
Már tegnap este óta nem nagyon tudok másra gondolni, csak arra, hogy majd milyen híreket hallunk.
Eszembe jut sokszor, hogy egy éve, mikor szintén az eredményre vártunk, ugyanígy nem éreztem semmit, de akkor még nem tudtam, hogy milyen lassan telik majd az a néhány óra, míg a vér teszt kimutatja, hogy a mi kis Picurkánk itt van-e a pocakomban. Most viszont már előre készülök, hogy nehéz várakozásnak nézünk elébe...
De a lényeg, hogy eljött ez a nap is. Ha alszom majd éjjel, ha nem, holnap végre kiderül hogy szülők lehetünk-e májusban? :)
Bárcsak ismét azt a mondatot hallhatnám Konc Tanár Úrtól, hogy: "Esztikém, gratulálok, Ön terhes!" :)