2014. december 4., csütörtök

Ultrahang 28+5

A legutóbbi kötelező ultrahangon szerencsére ismét minden rendben ment.
Képet már nemigen lehet csinálni róluk… olyannyira nem, hogy Hajdú Doktornő nagyon próbálkozott a 4D-re átkapcsolva találni legalább egy olyan pillanatot amikor az arcok elé nem lóg be egy másik buksi, vagy pópó, esetleg 3-4 lábacska vagy kéz… esélytelen :)

Ennyit sikerült neki:

pufi pofi Zakariás


bújkálós grimaszolós Zonga


Érdekes volt, hogy ahogy méricskélte őket 2D-ben, úgy viszont a videón fantasztikusan látszott minden részlet.

De a lényeg, hogy koruknak megfelelőek, egészségesek, ficánkák és már 1120 és 1140 grammosak.

Lintner Tanár Úr a lelet láttán nagyon elégedett volt, oda és vissza van tőle, hogy milyen szuperül haladunk :)
Köszönés gyanánt azzal kezdte, hogy óriási hatalmasat nőtt a hasam, de ő ennek örül, mert ezek szerint jól érzik bent magukat és tulajdonképp egyke méretűek, úgyhogy csak így tovább :)
És ha ő rendben talál mindent, akkor én is nyugodt vagyok :)

Az tény, hogy bitang nagy a hasam, mert azt a kismama nadrágot, amit anno a lányokkal hordtam, illetve a fiúkkal egészen szülésig (37+1), már hetek óta nem tudom felvenni, és hol van még a január vége-február eleje…
Lassú vagyok, sokszor 10 percet is eltöprengek rajta hogy egyik testhelyzetből hogyan váltsak másikra, de úgy szeretem minden pillanatát :)

A fiúk tündériek, bármikor meglátnak, az Anyu Anyu után mindig végig mondják és mutogatják hogy baba, baba. Gondolnak egyet, odajönnek, megsimogatják és megpuszilják a hasamat – pedig sosem mutatott ilyesmit nekik senki :)
Van hogy csak oda érintik az orrukat, mosolyognak és szuszognak a pocimon egy-két percig :)
Itthon rövid topban flangálok, mert már Lacinak sincs akkora felsője ami ne szorítaná a hasamat, illetve többször kenem egy nap. Így megszokták a gyerekek, hogy úgymond szabadon van a hasam. Minap indultunk vizsgálatra, meglátták, hogy rá volt húzva a pulcsi, és tiszta értetlen arckifejezéssel méregettek, majd addig ügyködtek míg kiszabadították a pocakomat a ruha alól, és nagy sóhajjal nyugtázták, hogy baba, baba :)
Imádni valóak. Nagyon szeretem a kis világukat és ahogyan lefordítják maguknak a dolgokat :)
Pláne mikor kicsomagolják a saját hasukat is, közlik, hogy baba, baba, majd feljebb mutatnak, hogy cici, cici :)

Az igazat megvallva, nagyon hiányzik a fesztelenül velük töltött idő. Az hogy hiába itthon vagyunk mind, azért ha lefekszem kicsit, mégiscsak Laci vagy anyu van velük, én csak hallom őket.
Sokszor elszorul a szívem, hogy nincs az a kontroll nélküli ölelés, összebújás velük, mert nyilván vigyáznom kell, hogy nehogy véletlenül megüssük a hasamat.
De persze ez egy átmeneti állapot, és nyilván mindent maximálisan megteszünk a picik érdekében, védelmében, amit anno Tóbiásért és Jónásért is megtettünk.
Imádkozom, hogy minden rendben menjen most is és szülés után legyen elég energiám ahhoz, hogy újra 100%-ot tudjak nyújtani mindenkinek.

A fiúk hiányából és az egyre kevesebb alvásból fakadóan éjszakánként nagyon sokszor bemegyek hozzájuk, nézem és simizem őket… sokszor meg is hat, hogy mennyire okos, ügyes nagy fiúk, hogy szeretik egymást. Míg simogatom a hátukat vagy arcukat, mosolyognak álmukban, közben összebújnak, és olyan békések.
Így két év távlatában is azt mondom, hogy nem lehet betelni velük :)

folyton összebújva alszanak :)


Tök jó humoruk van.
Mióta egyre több gondolatukat kifejezésre tudják juttatni, sokszor nevetünk azon, hogy egy-egy helyzetben hogyan intik le valamelyikünket a saját fegyverünkkel :)
Pl. tudják, hogy Laci fiókjába nem szabad belenyúlni… mégis naponta kirámolják százszor. És ha épp észreveszik, hogy Laci nyitja ki hogy valamit kivegyen vagy bele tegyen, odaállnak és kórusban mondják neki, hogy “jujjj jujjj, ejnye, ejnye”…persze szigorú, összeráncolt homlokkal. Majd ha Laci elkezdi nekik magyarázni, hogy őneki szabad a saját fiókjában rendezkedni, csak Tóbiásnak és Jónásnak nem, majd megkérdezi, hogy értik-e amit mond? Közlik vele hogy baba, magukra mutatnak, és mennek játszani. :)
Ezt kb onnan vették, hogy volt hogy Laci megszídta Őket és utána kérdezte tőlem, hogy miért nem értik meg, hiszen minden nap ezerszer elmondjuk nekik… erre én azt szoktam Lacinak mondani, hogy ugyan már, még babák, nem tudnak mindent.
Hát, a beszélgetés lényegét leveszik mindig ezek a kis huligánok és utána a képünkbe is dörgölik :)

Szóval minden szuper mifelénk, hatalmas a boldogság és várjuk hogy január-február magasságában megérkezzenek hozzánk a picik is :)
Addig pedig tombol bennem tovább a fészekrakó ösztön :)

2 megjegyzés: